Akad-e Szentgotthárdtól Kamcsatkáig |
nálad műveltebb, olvasottabb ember? |
És Moszkvából ránkszakadt véreink |
között kinek van fél-, nem, századannyi |
esze, mint néked? Több pretencióval |
vajon melyik esztéta írt esszéket |
a múlt század regényíróiról? |
A marxista tanok bordásfalán |
ki tud nálad több testgyakorlatot? |
S önkritikát ki gyakorol pirongás |
nélkül, íly unt rutinnal, mint ahogy |
te szoktad megtagadni önmagad? |
|
Ez nem vád. Én azért élek, hogy írjak, |
te azért írsz, hogy élni hagyjanak. |
Jogod van hozzá. Az sem bűn, hogy mindig |
jólétben terpeszkedtél és hogy önző |
vénember vagy, ki soha senkiért |
nem tettél semmit. Nincs is könnyű dolgod, |
amióta elvtársaid kegyétől |
függ állásod, lakásod, kenyered. |
Hány Révai s Rudas László feni |
rád műfogát! Még jó, hogy krónikus |
karrierista vagy! S hogy nincsen kormány, |
melyet te rögtön meg nem támogatsz! |
|
|
Fiatalságodban s még jó sokáig |
Dosztojevszkijért rajongtál; manapság |
elintézted egy gúnyos megjegyzéssel. |
Egyik bálványod volt hajdan Madách: |
míg most a pártlapban nyakatekert |
vádbeszédet fröcsköltél ellene. |
Tudom én jól, az idő változik, |
s vele az ember véleménye is. |
Nem így te, aki Dosztojevszkibe |
azóta rúgsz, amióta Sztálin |
nem engedi könyveit újranyomni, |
s Madách Imrét is azért piszkolod, |
mert mindünk örömére újra adják |
a Tragédiát, Rákosi dühöng, |
te meg, aki a zsarnok rigolyáit |
szolgálod, buzgón fara mögé perdülsz |
a kommunista tömjénfüstölővel. |
|
És aztán itt van Sztálin szenilis |
förmedvénye a nyelvészetről! Végre, |
hogy alkalmunk nyílt röhögni e szürke |
világban, bárha zárt ajtók megett. |
S te mit teszel? Halálkomoly stílusban |
tanulmányt írsz s az egekig dícséred |
Sztálin sületlenségeit s a végén |
nagybüszkén azt állítod, hogy „Sztálin |
elvtársnak” a világ „legeslegnagyobb |
filozófusai közt van a helye.” |
Miért nem mondod el a listát? Plátó, |
Árisztótelész, Spinoza, Sztálin! |
Folytasd! Szerény vagy és hallgatsz, mivel |
Sztálinra nyilván te következel. |
|
|
Azt mondhatnád, hogy igazságtalan |
vagyok, mert csak megalkuvásaidról |
beszélek, arról, hogy milyen mohón |
dícséred azt, amitől undorodsz, |
hogy krokodilbőröddel, nyúlszíveddel, |
híreddel, befolyásoddal s főként |
jellemeddel, szalonképessé tetted |
az alávalóságot – s legnagyobb |
dicsőségedet meg sem említettem. |
Dehát a „marxi esztétika” úgy cseng |
fülemnek, mint a „német fizika”. |
Fizika van csak és esztétika, |
jelzőtlenül. Sebaj. Hadd pazaroljak |
reá néhány sort, bár nem éri meg. |
|
Történelmi materialistának |
vallod magad, és mindent relatívnak |
tartasz, miként ez hozzád, a szofisták |
tanítványához illik. Ugyanekkor |
minden időre szóló, abszolút |
esztétikádat hirdeted. „Csak egy |
igazság van”, mondod, míg alapelved, |
hogy nincs igazság. „Csak egy igazság van”, |
kiáltod, mint a toronyablakokból |
poros pókhálót köpködő zelóták. |
Egy igazság van, a te igazságod – |
s mi ez? Műveid szerint egyveleg. |
Jó polgári, bár némiképp avas |
ízlésedet marxista társadalmi |
kritikával fűszerezed agyon; |
hozzáöntesz egy adag hégeli |
idealizmust – a porosz kaszárnyák |
s a szovjet tankok összeillenek –, |
s gyógyíthatlan opportunizmusoddal |
melléteszel egy mustároskanál |
utalást a napi politikára. |
Ez a végső igazság? Révai |
elolvassa cikked kéziratát |
s azt mondja: ez hamis. Te hazamégy |
s megírod gyorsan az ellenkezőjét. |
|
|
És most ezen vitatkozzam veled? |
Mit tanulhatni tőled költészetről? |
Ady Endre korában Balázs Bélát |
nevezted ki nagy nemzeti költőnknek. |
A sárló sarlatán Johannes R. |
Becher tiszteletére rakétákat |
pukkantottál egyik dolgozatodban. |
József Attiláról most három éve |
adtál ki tudatlanságtól és fölös |
okfejtésektől hemzsegő, silány |
s hazug könyvet. Miért kellett Attila |
díszsírhelyét megtaposnod? Nem bírtad |
ki másként? És mért írsz a költészetről, |
mikor halvány fogalmad sincsen róla? |
|
Ne hidd, hogy haragszom az esztétákra. |
A régiekre hányszor gondolok! |
Lipsius! Voss! Heinsius! Scaliger! |
Mikor ott virrasztottak éhesen |
íróállványuknál s a nehezen |
kölcsönkapott klasszikus kéziratra |
hajoltak, a szöveget javították, |
értékelték szerényen és a szerzőt |
propagálták – ez volt a fontosabb! |
Gyulai Pál! Elődöd volt; ki hinné? |
És Osváth! Hány novellát és regényt |
javított ki névtelenül! Hány írót |
buzdított és segített! Ignotus, |
Hatvani, Német Bandi! Kik Adyt |
s aztán József Attilát támogatták |
s hordták körül. S Feleky, kinek én |
tartozom örök hálával. Hány név jut |
még az eszembe! Az írókról nemcsak |
írtak; tettek is értük valamit. |
|
|
E szemszögből teljes haszontalan vagy. |
Boileauval vethetlek össze, ki |
az esztétika légvárát próbálta |
felépíteni. Marxi válfaján |
te munkálkodsz. Izzadj csak! Óriási |
az érdeklődés nyugaton. Minálunk |
már tudjuk, hogy mit ér az állami |
beavatkozás az irodalomba. |
Ez kellemetlen néked is, tehát |
nem veszed észre. S ahogy Boileau, |
– vagy, ha úgy tetszik, Arisztótelész – |
nem ihletett meg soha költőt, írót |
(s ha netán mégis, akkor jaj neki!) |
akként te is csak hervadt tanárkákra |
s más kültagokra hatottál, de nem |
írókra. Mondjad, mit kezdjek veled? |
Mit kezdjek egy marxista bölcselővel |
– így hívod magad: contradictio |
in subjectum – egy filozófussal, aki |
nem meditált, nem nézett önmagába |
még sohasem? Mit kezdjek egy emberrel, |
ki jóltevőit – gondolj Rjázánovra – |
aznap felejti el, mikor lebuknak? |
Ki íly absztrakt fogalmakat, mint jog, |
szabadság, tisztesség, igazság: régen |
kihajított az ablakon, azért csak, |
mert Marx Károly is így cselekedett? |
Mit kezdjek egy örökké vérig sértett, |
örökké izgatott vitatkozóval, |
ki azt képzeli, hogy ő tartja kézben |
a mindenség hátulját; akinek |
nem volt jókedve még soha; aki |
folyton bizonygat, de semmit se tud |
elmondani; ki oly sok dolgot ismer |
s oly keveset ért; mit kezdjek kincstári |
gúnyolódásával, humortalan |
lényével; mi dolgom az esztétika |
professzorával, aki anyanyelvét |
nem ismeri, de még németül sem |
képes zörgőre száradt szerencsétlen |
mondatait egymással összekötni |
vagy befejezni? – elismerhetem, |
hogy jó megjegyzésed, használható |
észrevétel is akad műveidben, |
de egyetlen szép mondatot, egyetlen |
idézhető gondolatot nem hoztam |
magammal írásaid tengeréből. |
|
És végül – mit kezdjek esztétikáddal? |
Mit kezd az ember Walter Scott, Flaubert, |
Gottfried Keller, Tolsztoj, Balzac meg Stendhal |
marxista kritikájával? Mit kezdek |
egy tanulmánnyal, mely Dantét elemzi |
liberális szemszögből, vagy Homéroszt |
konzervatív oldalról? Hidd el, mindez |
így együtt tök- és dögmindegy nekem. |
|
|
Hány kínos ügy jut az ember eszébe, |
ha rád gondol! Vicsorgó pártfogóid |
kihasználnak, amíg szolgálod őket, |
s nem csak itthon. A hódoltság nyugatra |
néző kirakatában a vörösre |
kivilágított lopótök te vagy: |
te vagy a boldog, bölcs öreg; te vagy |
az intellektus inkarnációja, |
az értelmiség atyja, ki fülébe |
pufajkákat tömött, nehogy Sztálin |
mészárlásainak hírét vehesse; |
a nagy tudós s egyetlen exportcikkünk |
nyugat felé, a pulykákon kívül. |
|
Téged küldenek, mint propagandistát |
nyugatra a párt urai, s te futsz. |
A feleséged nem kísérhet el, |
nehogy meglógj. Ez téged nem zavar; |
nyilván államvédelmi szerveink |
éberségét látod még ebben is. |
Ha Svájcba mégy, Párizsba, Milánóba: |
a balpárti tömeg már vár reád. |
Előadást tartasz. A helybeli |
kommunisták hátrább állnak ilyenkor, |
s a naívakat engedik előre. |
Dübörgő taps. Feltűnsz a dobogón. |
|
Megvallom, hogy már-már csodállak érte, |
amiért ilyenkor a valóságot |
– szegénységünket, rabságunkat, szörnyű |
sorsunkat és a reménytelenséget – |
ilyen tökéletesen elfelejted. |
Magas nívójú előadást tartasz, |
s közben, ügyesen s nem mellékesen, |
megemlíted, hogyan virágzik nálunk |
az irodalom, milyen szabadok |
és boldogak vagyunk. Majd ott hajlongasz |
– félig Liszt Ferenc, félig naspolya – |
s ragyogsz, mert győztél. Ott dögöljenek meg |
a társutas csibészek, az egész |
nyugati csürhe, mely pártodtól vár |
hatalmat s agyvelőt. Sajnálni csak |
a fiatalokat kell, kik rajongva |
figyelnek, elhiszik minden szavad, |
ők, kik a tőkés kloákák bűzét |
jól ismerik, de még a kommunista |
szennycsatornát nem szagolták soha. |
Tapsolnak. És te, míg minket elárulsz, |
őket egy életre megmérgezed. |
|
|
Mikor hazaérsz, jutalomjátékot |
rendeznek néked. Valamely nagyobb |
helységben tartod a felolvasást. |
A díszhelyen Rákosi trónol; lába |
nem ér a földig, bár nyakunk helyett |
a levegőt tapossa; tőle balra |
az őszülő szájvíz-reklám, Gerő, |
Barcelona hóhéra; a gonosz |
Andics, pár oldal tokaszalonnával |
dereka körül és csöcse alatt; |
a hitvány és kegyetlen Farkas; hátul |
az ávósok közt sarja, Vladimír, |
aki a rabok szájába vizel: |
ez Magyarország szellemi elitje! |
A hallgatóság többi része alszik; |
ismernek már. Te pedig szónokolsz |
a fetisizált tőkéről, hogy Nietzsche |
nagy náci volt; hogy Flaubert a puccsista |
Boulanger-val ebédelt (borzalom!); |
hogy Szent Ferenc azért hirdette meg |
a szegénységet, nehogy a jobbágyok |
dúsgazdag feudális uraikra |
lázadjanak – feltarthatatlanul |
hányod marxista bukfenceidet |
s a történelmi szaltókat, míg végre |
elkészülsz. Taps. A hallgatóság ébred. |
Te meg csíkos nadrágocskádban gyorsan |
a pártpáholy elé szaladsz – hadd lássák, |
hogy fürge vagy még! – és mélyen meghajtod |
talpnyalástól elgörbült hátadat. |
|
|
|