Vietnámba is eljutott ez a friss kisregény, jelenleg néhány magyarul beszélő vietnámi értelmiségi forgatja érdeklődéssel. Kár, hogy Havas Henrik írta hozzá az ajánlót. Ezt a csorbát igyekszem kiköszörülni ezennel.
Remek kis olvasmány, laza kikapcsolódás a Partiharcok című kisregény. A gyakorlatilag kódolatlan (szinte csak tulajdonnevek nem valódiak) történet a bonyolult és kiterjedt budapesti alvilág egy szeletkéjére ad némi rálátást. Néha vicces, néha pedig durván 'vicces' helyzetekbe kerülő főhőse Rudi, aki úgy jött fel vidékről, mint talajvíz, hogy aztán szétterülve kellemesen langy lábvízként szolgálja tovább az egészséget és testi épséget kikezdő, igénytelen szórakozást kereső tömegeket. Az igazából érdekes személy a regényben azonban nem ő, hanem a főnöke, "az éjszaka császára", Tolnai Tamás. A kis köpcös figura - a média valósága felől közelítve - elvileg egy hétpróbás gazember, Rudi elbeszélésében viszont a rejtélyes és karizmatikus maffiavezér bontakozik ki apránként valamelyest, akinek olykor mintha emberi megnyilvánulásai is lennének..
Egy vidéki középiskolából elcsapott, vásott kölök lineárisan előre haladó visszaemlékezése ez, műfaját tekintve pikareszk regény. Fejlődéstörténetnek nem nevezném, az elbeszélő inkább csak elfárad a menetelés végére, nagy megindulás, jellemfejlődés nem történik - ebben mindenesetre posztmodern a nézőpont tapasztalás. Rudinak a hagyományos történetmesélés, a sztorizgatás közben nemigen jut ideje sok önelemzésre, de ez nem feltétlenül baj, nem kínozza agyon az egyszeri olvasót.
Ez az első személyű elbeszélő humoros hasonlatokkal, 'egysorosokkal' is színez. Több generáció számára ismerős helyzetek kerülnek elő, mint pl. Tolnai taxismúltjának elképzelése, ahogy brékózik egyet a diszpécserrel. Más alkalommal Rudi egy német pornószínész VHS-filmjeiről emlékezik meg - hasonló miliőben nőtt fel sok generáció, ők mindenképpen élvezni fogják ezt a regényt.
Ugyan a médiahájp úgy harangozza technózza be a könyvet, hogy akkor most kvázi minden szennyes kis apróságot megtudunk a hajógyári császárról meg egyáltalán az egész biznisz működéséről - azért bőven hiányos marad ez a puzzle. Hisz - a regényíró akarata szerint - Rudi, hiába vált az agytröszt belső emberévé, akkor is csak egy parancsvégrehajtó szerv maradt a rendszerben. Pedig például lélektanilag az is érdekes lehet, hogy a csudába tudott beépülni egy zsaruféle, a Csolnoki Tolnai mellé: tíz évet húzott le a keresztapa mellett, mire aktiválta őt a rendőrség megfelelő osztálya (jakuzáknál, szamurájoknál lehet ilyen beépülésekről olvasni - és persze olvassuk, halljuk is itt-ott, milyen 'szépen' működik ez az egész világon).
Ügyesen használja a szerző az írói fegyvertárat, könnyedén felkelti az olvasó érdeklődését, az ember nem is akarja letenni a könyvet: jól teremt feszültséget, növelgeti az olvasói várakozást. Bevált technika, ahogyan előrevetíti a következő események kimenetelét. Karl May is csinált ilyet a Winnettouban nemegyszer - jól működik az a mai napig.
Az egyik 'legszebb' (legértékesebb) tájleírás az a adoma, amikor Tolnai egyszer a pesti dugóba végképp beragadva kénytelen 20 év elteltével ismét a föld alatt közlekedni, és ott hirtelen olyan világ tárul a szeme elé, mintha legalábbis ufók közé keveredett volna. Az ott még rá is 'valamilyen' hatással volt. És ez az egész csak úgy ott van, nem fűződik hozzá tanulság, nem válik olcsó giccsé a jelenet: csak a húgyszagú metró mindennapjairól kapunk egy remek csendéletet egymillió forintért.
Ha a tanításnak, mint hagyományos értelemben vett tevékenységnek lenne még értelme, becsülete; ha nem az össze-vissza keveredett régebbi és újabb szubkultúrák kincseket is rejtő szeméttelepén élnénk, akkor két fontos jelenségen még elmorfondíroznék (azért mégis, mert az emlékezet még összeköt azzal a régi világgal).
Az egyik érdekesség a Rudi szájába adott mondatok, gondolatfoszlányok, képzettársítások minősége. Én egy sokkal surmóbb, órmótlanabb és műveletlenebb tahót képzelnék el, hiszen Rudi nem volt nagy agy ebben a sztoriban, az olvasó viszont egy árnyalatokra is figyelő, viszonylag érzékeny fickót kap, aki például érdekességekkel szolgál az afgánok budapesti jelentével kapcsolatban is, vagy hogy miért kellett a Seriffnek visszaülnie a "rozsdás Tacskó biciklijére".
A másik dolog pedig Havas Henrik hanyag és félrevezető könyvajánlójával is összefügg: ez a ma már csak foszlányokban létező morális dimenzió. A művelt celeb bedobja Julien Sorel nevét, (ugyan, ki ismeri ma már Juilen Sorelt egy 19. századi francia regényből?), mint Rudi korabeli megfelelőjét. Mindenesetre az kiderül, hogy Havas el sem olvasta a könyvet vagy ha igen, akkor ismét ráerősített arra a róla kialakult képre, hogy ő nem más, mint az írástudó szakma egyik önelégült kóklere. Julien Sorel egy kivételes intelligenciájú opportunista volt, aki előnyös pozíciókban lévő, de lelkileg könnyen zsarolható nőket használt fel gátlástalanul ahhoz, hogy a karrierjét építse. A jutalma a guillotine lett: a mából nézve tökmindegy, hogy 'erkölcsileg' helyretette magát a siralomházban. Ehhez képest Rudi nem bukott se le, sem el. Az író gálánsan megkegyelmez neki: a 'szurkálásból' felépül egy kórházban, szerencsésen kiszáll a balhéból, bankszámláján szép kis summa pihenhet, ráadásul egy 'tiszta' nő szerelmét is elnyeri. Ez lenne a bukás? 'Némi' testi fenyítés az igen.
Havas szerint attól lesz sikeres egy "hasonló műfajú könyv" , hogy "vonagló nők ... drog, pia" stb. vonulnak fel benne. Ezek mindennapos bulvártémák. Hosszú távon azonban az számít, hogy hogyan van megírva egy sztori. És ezt a lényegi kérdést a fiatal regényíró a névjegyévé váló, könnyed és humoros stílussal oldja meg: mi, olvasók pedig pompásan buszozunk szórakozunk.
