Talán sokak fiatalnak már nem ismerős Lőrincze Lajos neve, még Hofi Géza "Akácos út" c. lemezéről sem a fenti kontextusban.    

Eléggé be vagyunk szorulva különös nyelvünk miatt az anyaországba, s a nyelv, mint abban egyetért több tudományág is, meghatározza a gondolkodást, s a módot, ahogy a világot látjuk, értelmezzük a magunk számára. A mainstreamtől eltérő nyelvünk előnyt és hátrányt is jelent egyszerre.. Manapság egyre inkább hátrányt..

Semmiféle tudományos értekezés nem következik most, csak az általános "idegen nevek átírása" című problémához adnék hozzá néhány Vietnámmal kapcsolatos javaslatot. A probléma szerintem sokszor az a magyarításaink során, hogy az átírások nem hasonlítanak az eredeti kiejtésre, illetve, hasonlíthatnának jobban is, ha nem lenne olyan merev az akadémiai állásfoglalás. Az egyszerű, praktikus magyarázata a régi, megkövült átírások feloldásának az lenne, hogy érthetőbbé/értőbbé válunk, miközben nemzetközi viszonylatban kevésbé tűnünk hülyének, nem is szólva arról, hogy megtiszteljük az idegen nemzeteket egy jobban közelítő kiejtéssel. És mindez nem kerül semmibe.

Az amerikaiak is képesek pl. "Kambodzsát" "Kambodi-a"-nak ejteni, ami közelebbi találat az eredetihez, mint a mi nagyon durva mellétrafálásunk.

A vietnámi javaslatok, röviden. Az országnév a magyar "Vietnam" helyett szerencsésebb lenne a "Vietnám" formával, a főhős pedig nem "Ho Si Minh", hanem "Hó Csí Minh" vagy  "Ho Chi Minh". Végül pedig néhány rajongó által közelebb került hozzánk, szinte már beépült a budapesti köztudatba egy vietnámi leves, amit jobb "fő"-nek ejteni, semmint "fó"-nak. Tehát "Phö" - csak így, lazán. Az elején mondat közben kis "p"-vel. És akkor megint kicsit csökkentettük a marslakó jellegünket a Földön, mi magyarok.