A kérdést ugyan többen fölvetették, de elfogadható magyarázatot nemigen lehetett olvasni sokáig. Végül mostanára eljutottunk egy olyan elképzeléshez is, hogy a Sorstalanságot a korabeli kritika elhallgatta. Ám ez a vélekedés még mindig mintha csak a városi legenda szintjén ülne, s inkább az ellenkezőjének a bizonyítására sorakoznak fel a szakemberek. A tény azonban az, hogy ugyan a könyvet 1975-ben és 1985-ben is kiadták, Magyarországon közismertté csak a svéd akadémia Nobel-díja után vált.

Az alábbi szöveg egy 2oo4-es munka kozmetikázott újraközlése, címzettje Fokasz Nikosz matematikus, szociológus volt, aki többek között a Budapesti Kommunikációs Főiskolán adott elő a magyarországi szocialista modell anomáliáiról. 

1995-ös megjelenésével azóta is az egyik legbátrabb és legalaposabban megvilágító erejű Sorstalanság értelmezés Földényi F. László „A lágerekről - kettős perspektívában” c. esszéje. Előtte is, utána is szinte egyedül maradt az irományával, az ún. neves kritikusok nem tárgyalták, nemigen hivatkoztak rá, inkább ugyanúgy elfordultak tőle, mint magától a Kertész-regénytől. Ugyanilyen ’kívülálló’ maradt azóta is az a Spiró György és 1983-ból származó Sorstalanság elemzése, aki később az ugyancsak ’zavarbaejtő’, a világ élvonalába tartozó regényt, a „Fogság”-ot megírta.

Radnóti Sándort meglehetősen nagy névnek tartja a hazai kritikaírás (a Nobel-díj odaítélése után ő is a Magyar Televízió meghívott vendégei között szerepelt egy késő este közvetített beszélgetésben). Ugyanő a Sorstalansággal kapcsolatban egy Pelle János által írt szöveget próbál nullára írni „A Nobel-díj mint bunkósbot” c. írásában (ÉS, XLVI. évf., 46. sz., 02.11.15.). Radnóti a szokásos ’szigorú tanár úr’ szerepében lát hozzá Pelle megsemmisítéséhez:

„Pelle János rosszul értesült, amikor azt a mendemondát terjeszti, hogy Kertész irodalmi sorsa Magyarországon a mellõzés volt Nobel-díjáig, mint ahogy majdnem mindenben rosszul értesült..”

Folytatja aztán néhány ténybeli helyreigazítással. Valójában Radnóti ezzel az alázónak szánt felütéssel sokkal inkább magát és irodalommal foglalkozó, ’közös alomból származó’ eszmetársait igyekszik védeni.  Ehhez választja a „rosszallóan csodálkozó tanár úr” szerepét. További védekezésében a Sorstalanságról a Nobel-díj előtt írt kritikák fölsorolásával kezdi. Szamárságként igyekszik feltüntetni Pelle János felvetését. Az átírhatatlan tény Radnóti Sándor tanár úr igyekezete ellenére azonban az, hogy a Sorstalanság nemhogy nem volt az irodalmi mindennapok, az általános irodalmi közbeszéd része, de nem volt az a magyar irodalom fellegváraiban, az ország bölcsészkarjain sem[1]. Radnóti nagyképű kioktatását leszerelendő tegyük hozzá, hogy a Sorstalanság nem szerepelt az egyetemek kötelező olvasmány listáján sem (középiskolákban még csak nem is hallottak róla). Ha valaki igen, akkor Radnóti azok közé tartozott, aki tehetett volna azért, hogy a regény bekerüljön az egyetemi kánonba. De nem tette. Tehát Radnóti csak úgy csinál, mintha nem értené, miről beszél Pelle. Az alakoskodás, és az álszentség csimborasszójával állunk szemben. Radnóti egyszerűen visszaél a helyzetével: a ’hülyeségeket’ türelmesen meghallgató, majd helyreigazító tanár helyett megpróbál másokat kizárni valamiből: Radnóti Sándor diszkriminál és intoleráns. Ráadásul antiszemitizmussal vádolja Pellét:

„a kínos analógiának (Kertész észrevétlen maradt életmûve és a cikkíróé között), a "jobboldal" sanda fölmentésének, a "baloldal" sanda megvádolásának, a reprezentatív magyar zsidók hevenyészett, de bízvást fajelméleti alapon álló listájának (Jászi, Révai, Lukács) ez a kvaccsa tökéletesen alkalmatlan arra, hogy a történelmi holokauszt-feldolgozás valóságos problémáihoz vagy Kertész Imre valóban megkésett, de németországi sikerét megelõzõ érdekes magyarországi recepciójához hozzászóljon.”

Radnóti belekeverné Pellét valami csúnya, „fajelméleti” történetbe. Ugyanakkor kényszeredetten ismeri el: a recepció valóban megkésett. E késedelem érdekes tényére azonban valamiért nem keres magyarázatot. Pelle János tárgyi kiigazítása kevés ahhoz, hogy Radnótit korrektnek nevezhessük. „Antiszemitizmus” című patronja pedig csupán közönséges figyelemelterelés azokról a ’megmondóemberekről’, akik Kertész gyakorlati elszigeteléséről valóban tehettek.

Radnóti 2oo5-ben tán még mindig hitte, hogy ő a pap és elég boszorkányt kiáltania, hogy a támogatott holokauszt-ábrázolásokon túli megfogalmazásokat a tudat megkerülésével egyszerűen a jól idomított reflexek elé vesse. A koncepciós perek is ugyanígy kerültek az ösztönszinten vezérelt nyilvánosság elé.

Radnóti Sándor zárszava szerint Pelle „táplálja a primitív legendát, hogy van egy Nobel-díjas írónk, akit senki nem vett észre hazájában..”.  Miközben pedig nem arról van szó, hogy Kertészt nem vették volna észre (lsd. pl. Molnár János: „Érett bibliográfiák dícsérete” c. igen alapos dolgozatát), hanem arról, hogy miután észrevették, kimondott vagy kimondatlan egyetértéssel hallgattak róla az irodalmi közvéleményformálók. Radnóti elbizakodottságában azt sem veszi észre, hogy gúnyos retorikájával saját magát szúrja tökön: „a primitív legendát” ugyanis Kertész kezdte „táplálni”, hiszen ő volt az, aki először panaszkodott a visszhangtalanságra.

Az ÉS-nek ugyanebben a számában olvasható a Pelle-szöveg egy másik elmarasztalása, ezt Litván György követte el  „Jászi és Lukács” címmel.: Litván György Pelle érdemi megszólítása helyett inkább a jó öreg patront puffogtatja tovább, idézi Pellét:

„Ami közös bennük (ti. Jászi, Révai, Lukács): tudni sem akartak a holokauszt képében jelentkezõ "zsidóproblémáról"

Mivel úgy vélheti, ténybeli cáfolat helyett a puszta retorika elég lesz, csak annyit mond, hogy „Már a három névnek ez az egymás mellé állítása is kimeríti a pimasz rágalmazás tényálladékát”, a továbbiakban pedig a kommunistákhoz való viszonyaikat elemzi. Az érdekesebbnek tűnő Pelle-állítás megválaszolása (megerősítése vagy megcáfolása) így a levegőben marad. A maszatolásra a saját tekintélyének tudatában Litván ugyanúgy hajlamos, mint Radnóti:

„E több mint nyolc évtizedes hazugságot mostanában egy újabbal is meg szokták toldani: Eszerint Jászi nemcsak "rossz magyar" volt, hanem "rossz zsidó" is, sõt, "antiszemita"”.  

Vagyis Litván György is úgy vélte, egyszerűbb és kifizetődőbb rásütni valakire, hogy antiszemita egy olyan társadalomban, ahol ő cinikusan hallgathat arról, hogy a holokausztból tabut csináltak, ahol ezzel kapcsolatban a valós gondolkodás tilos, és csak a reflexszé idomított, elvárható reakciók és a tabut erősítő szellemi termékek a támogatottak.

Csakhogy a Sorstalanság nem szolgálta a holokauszttal kapcsolatos, ájtatos összeurópai kommunikációs stratégiát, nemigen lehetett manipulálásra használni ahhoz, hogy mit kell éreznünk és gondolnunk a holokausztról, a nácikról, a zsidókról, magyarokról. Spiró még tovább megy:

„Ha nekem annak idején nem szól Hajnóczy, hogy feltétlenül olvassam el, kevesebb lennék egy alapművel – alapművekre, nemcsak gondolkodást, hanem személyiséget is formáló alapművekre pedig az embernek valahogy szüksége van.” (Bächer Iván idézi Spirót: „Kertészmagyarország”, Népszabadság, 02.okt.26.)

Ez volt a valódi oka az 1975-ben megjelent Sorstalanság agyonhallgatásának. Egyszerűen veszélyesnek ítélték meg azok az emberek, akik hathatósan hírt vihettek volna róla az országban.

Jellemző persze, hogy a támogatott holokauszt-képet a fentieknél fiatalabb írástudók is kritikátlanul vitték tovább. Bächer Iván pl. imént hivatkozott című szövegében jó észrevételeket közöl a ’jobboldal’ butaságáról, de könnyű zsákmány a politikusfélék által elkövetett, ruppótlan Sorstalanság-’kritikák’ nevetségessé tétele. És unalmas is. Bächer a Magyar Fórumból idéz: „Kertész Imre magyarországi író kapta az idei Nobel-díjat.” A fogalmazásnak élce van, Bächer magyarázza is:

„..ez a vélekedés, tehát, hogy az a magyar író, aki momentán páratlan dicsőséggel aranyozta be a magyar nevet, az nem magyar, ez a vélekedés nem akadálya annak, hogy valaki mondjuk egy polgári körnek tagja lehessen. És ez a baj.”

„..ez nem valami magánvélekedés, hanem egy magyar párt hivatalos álláspontja”

Kár, hogy nem idézi Kertész Imre egyetlen, bizony igen meghökkentő kijelentését sem, amelyektől egy Kertészből kevésbé felkészült – és ilyenből sok van -, ún. jobboldali közíró vagy politikus esetleg azonnal megsértődik. De annak ellenére, hogy Spiró Györgyöt idézi, Bächer mintha nem értené a Sorstalanság szellemiségét, inkább fölvázol egy általa vélt kettéosztottságot:  

 „Mert igenis: két Magyarország van. Az egyik Kertész Imre Magyarországa. A másik az a Magyarország, amely Kertész Imrét, családját és sorstársait – vagy sorstalanság-társait – kiiktatta a magyar államiság kereteiből, s nagyrészt az élők sorából is. Mindenekelőtt és kizárólagosan ez a kettő Magyarország létezik. S mindenekelőtt s kizárólagosan ezt kell eldöntenie minden magyarnak: hogy melyik Magyarországhoz tartozik. S csak ez után a döntés után, és bizony csak és kizárólag a Kertész Magyarországa mellett döntők számára merülnek föl a további választások: hogy baloldaliak vagyunk vagy jobboldaliak, fideszesek, MDF-esek, centrumosok, konzervatívok vagy szociáldemokraták, vallásosak vagy ateisták, katolikusok, protestánsok, zsidók, svábok, tótok, szőkék, marhák.”

Csakhogy Bächer fenti szembeállítása hamis, ugyanis a Sorstalanság éppenhogy nem áll szemben a zsidókat kiiktatni próbáló állami hatalommal: a Népszabadság újságírója lerontaná, belerángatná a regényt a ’közmegegyezéssel’ elfogadott holokauszt-ábrázolások (a „jó és a rossz”)  univerzumába, amibe az egész egyszerűen nem tartozik bele. A Sorstalanság Magyarországa sokkal inkább egy a Bächer-féle félreértelmezésnél izgalmasabb, harmadik Magyarország, amelyet egy romlatlan és elfogulatan tudatállapotú, fiatal és bátor Kertész Imre írt meg.

Kár, hogy miközben Bächer alapműként emlegeti a Sorstalanságot, végülis nem árulja el, hogy szerinte miből is áll ez az ’alapműség’.

Bächer védekezésképp még arról is beszél, hogy Kertész (sokakat felháborító) nyilatkozatai az az ő magányügye, mi pedig csak foglalkozzunk a könyvével. Nem mondja ki, de ez egy irodalmi iskola törekvése, hogy a regény és a szerzője nem ugyanaz, és ne keverjük össze az elbeszélőt a regényíróval. Umberto Eco is írt erről „Hat séta a fikció erdejében” c. könyvében. Az egésszel csak az a baj, hogy a hétköznapi olvasóközönség fejében író és regényhőse sok esetben elválaszthatatlanul függ össze, mert ezt így természetes elgondolni.

Egy vicc: hermeneuta a kanonizált holokauszt-kép szolgálatában

Molnár Gábor Tamás (MGT) érdekes kísérletre vállalkozik szövegével (Fikcióalkotás és történelemszemlélet - Kertész Imre: Sorstalanság), hogy a hermeneutika „horizontjába” emelhesse a regényt. Munkáját „irodalomesztétikai dolgozatnak” nevezi, de a regény meg nem értettségére is választ próbál keresni. A szerző szóhasználata és vállalt iskolája Kulcsár-Szabó Ernőt (KSzE) idézi több helyütt is. Ez azért is ad okot a derültségre, mert Kulcsár-Szabó második kiadású A magyar irodalom története 1945-1991 c. munkájában (Argumentum, 1994.) a többszöri kifogások ellenére sem veszi fel a Kertész-regényt a röviden átfutott művek közé (a könyv KSzE kánonmódosító törekvésekét is mutatja). Erről nagyon izgalmas és kötetlen beszélgetés zajlott a Budapesti Könyvszemle estjén, (BUKSZ, Műcsarnok, 2003. április 25.). Kálmán C. György, Veres András és Vári György többek között arról beszélgetett és értett egyet, hogy Kulcsár-Szabó híres-hírhedt könyvéből koncepcionális okokból maradt ki a regény. Kulcsár-Szabó hajdani fixa ideája a „valóságleképezés” kísérletének gyanújába keverhető művek halálra ítélése a ’követendő és üdvözítő’ irodalomkritika szemszögéből. A probléma az, hogy ha egy rögeszme miatt maradnak ki jelentős művek egy irodalomtörténetnek szánt áttekintésből, akkor az azt jelenti, hogy 1) az elmélet előbbre helyezi magát annál, amiből megél – vagyis az irodalomnál, 2), és ami súlyosabb, hogy az az elmélet, amiből alapvető irodalmi értékek maradhatnak ki, akkor fabatkát sem, vagy legfeljebb éppen annyit ér. Aztán jön a vicc, vagyis a tanítvány, aki a regény elutasításához használt Kulcsár- Szabó-féle referencialitás-rögeszmét – a Nobel-díj odaítélése után – most már éppen annak védelmére igyekszik felhasználni. A hívő igyekezetéből aztán persze nyakatekert magyarázat születik, miközben valójában nem kerülheti meg a regény és a megtörtént valóság között fennálló kapcsolatot:

„Olyan szöveg - Kertész Sorstalansága - áll az elemzés középpontjában, amely a szó hagyományos logikai-grammatikai jelentésében tárgyát Auschwitzban leli fel. A fenti idézet értelmében a regénynek nincs is más választása, kénytelen Auschwitzról beszélni. Ugyanakkor Auschwitz is „kénytelen" fikcionálisan, irodalmi szövegként lépni az ôt elgondolni kívánó befogadó elé.”

Hát nem „kénytelen”: MGT is hajlamos kifelejteni az olvasók legnépesebb táborát, a tulajdonképpeni elsődleges irodalomfogyasztókat, akik soha az életben nem fogják kizárólag „fikcionálisnak” gondolni a Sorstalanság holokauszt-ábrázolását, mert az nem lenne természetes olvasási mód. Hogy a „referenciális olvasatot” igyekezzen kizárni (mert az ellenkezik a mester elméletével), azt máshol is tetten érhetjük nála: „hacsak nem hiszünk a szövegek műimmanens „mögékerülhetőségében”. De nyakatekerten hanzgik ez. Holott csupán arról beszél, hogy szívesen semmibe venné a hétköznapi olvasó szövegértelmezésének létjogosultságát. A jól megtanult tétel visszamondását fedezhetjük fel az alábbi sorokban is:

„A Kertész-szövegekbôl leszűrhetô poétika Auschwitzot nem lezárt, múltbéli történelmi eseményként kezeli, hanem „mitologikus kérdés"-ként. A róla való beszéd tehát nem lehet a történetírás, sem a dokumentumirodalom beszéde, más nyelv - a fönti idézet értelmében az irodalmi nyelv - szükséges Auschwitz tapasztalatának megragadásához. Ez azt is jelenti, hogy ez a beszéd nem írható le a hagyományos logikai grammatika formuláival, nem lehet a beszélô alany (szubjektum) által használt nyelvi jeleket Auschwitzra, mint a beszéd grammatikai tárgyára (objektumára), mint nyelven kívüli entitásra vonatkoztatni”.

Két probléma van ezzel. Az egyik, hogy a tétel változójának a helyére beírható a Kertész-regény helyett ízlés szerint akár a Jancsi és Juliska, akár Esterházy Termelési regénye, akár: bármilyen másik regény, amit valaha megírtak. A másik pedig az, hogy e hitvallás agytornának tetszetősen és profin csillog, de a ’helyes’ értelmezésből tökéletesen kizárná az emberi tényezőt: hol létezik az az olvasó, aki teljes mértékben el tudna vonatkoztatni a megértési folyamat során az Auschwitzról szerzett történelmi és egyéb ismereteitől? Egy nyamvadt laboratóriumban vagyunk ismét, semmi kétség. A Sorstalanság irodalmi nyelve (egy gondolati megközelítés miatti a regény stilizált nyelviségéről beszélnek Kálmán C. Györgyék is) nem tud létrejönni a történelmi háttér nélkül: végül mégsem leválasztható róla. „A „tárgy" tehát maga is szöveggé válik, amely nem lehet referencializálható.” – próbálkozik MGT. A hús-vér emberi érzékelés és feldolgozás számára azonban ez a szöveg sem tud kimutathatatlan nyomok nélkül elillanni a valóságból, nem tud(hat) onnan fölszívódni, mert egyszerűen onnan való. Miért is lenne ez hiba, miközben a másik végletbe sem akarunk elszaladni, hogy ’lenézett ősfilosz’ módjára mindenáron valóságanalógiákat keressünk a regény történetének legkisebb mozzanataihoz is. >De ha mindez nem lenne elég, hát előkerül az auktoriterek idősebb generációi által használt kötelező kellék, a félrehordó mordály is: > „Egy Auschwitzot zsidó belügyként kezelô, vagy revizionista álláspontról a haláltáborok létét kétségbevonó lehetséges olvasó eleve nem léphet be a szöveggel való esztétikai párbeszédbe.”Ezen a ponton MGT erkölcsi alapon zár ki az esztétizálásból valakiket. Mert ezek a kreatúrák „eleve” nem beszélhetnek róla és kész. Rémületesen hiányzik ennek elméleti alátámasztása. Mi van akkor, ha egy ilyen figura esetleg marhajókat írna? Hát az egyik gondolkodó példakép, a Jauss, nem náci vadászpilóta volt, bocsánat? Ennek az „esztétikai beszédnek” végülis nem tökmindegy, hogy ki marad kívül vagy ki megy be? Ugyanis a ’valóságvonatkozásos’ megszólalási kísérletekre füle botját sem fogja mozgatni, az azonban elméletileg nem zárható ki, hogy „esztétikailag érvényes” kérdés érkezzen egy ’kívül’ „revizionista álláspontú” személytől. Innen nézve akkor zárjuk ki az irodalomból Villont, Lukács Györgyöt, Szabó Lőrincet ésatöbbit, mert mind gazember volt valahol. MGT szerény javaslata azt feltételezi, hogy előbb olyan rétegeit, minőségeit vizsgálja meg a kérdező személyének (!), amelyeknek pedig őszerinte semmi köze nincsen az érvényes kérdések világához. Ez pedig megint „a világ kizárólag csak jókat és csak rosszakat tartalmaz” típusú, népmesei gondolkodást erőlteti, ami lényegét tekintve ellentétes a fiatal Kertész-i gondolkodásnak. Végső soron Molnár Gábor Tamás kirekesztő, ’munkavédelmis’ szövege nem más, mint fából vaskarika, messze a valóság kérdéseire adandó válaszoktól.  

A kevesek

A hosszan tárgyalt fentieknél sokkal izgalmasabb, szerényebb, mégis beláthatóbb értelmezést nyújt Ács Margit a Kortársban: „Ács Margit és Prágai Tamás beszélgetése”, vagy a BUKSZ találkozóján, lsd. alább. Elfogultságoktól és elméletek túlsúlyától mentes szöveget olvashatunk:

„…valóban elég szép számmal születtek elismerő hangú recenziók az első megjelenés idején – kivált ha a kritikai élet mai apálya felől nézzük, szinte meglepő számban adtak hírt az akkori újságok a könyvről. Mégis igaz, hogy a Sorstalanságnak nem volt igazi becsapódása, mert az akkori kánoncsinálók gyanakvással fogadták a könyvet”

Ács Margit gondozta annakidején a kéziratot és ő írta róla talán az első értő kritikát is. Ács már akkor tárgyalta a könyv létfilozófiai igazságát, azután pedig nyilván rá is látott valamelyest az egyáltalán nem ellentmondásmentes Kertész-jelenségre. Az első kritikák tehát jól fogadták a művet, de volt valami bökkenő, amit Ács a „kánoncsinálókkal” hoz összefüggésbe. De vajon kik voltak ezek az emberek?

„A Sorstalanság esetében is arról volt szó, hogy elemi fokon sértette azt a kenetteljes humanizmust, amivel a világ a koncentrációs táborok, gázkamrák emlékét befoncsorozta. Lényegében ezt tette a nyugati világ is…”.

Ez a bátor megközelítés ugyanarról a tőről fakad, mint Földényi F. László korábban már hivatkozott esszéje (A lágerekről - kettős perspekítvában. In: Egy fénykép Berlinből, Liget, 1995,) vagy az ugyancsak említett Spiró Györgyé. Földényi a Spielberg „Schindler listája” c. filmjén szemléltetve mutatja be azt az attitúdöt, amelyet tanúsítani illik minden esetben, ha a holokausztról szó esik. Ez az az össznépi, „kenetteljes humanizmus”, amiről Ács beszél. Hosszú ideig ez volt az egyetlen elfogadható hozzáállás a haláltáborok szörnyű történetéhez, mert ebben nem volt helye ellentmondásnak, a részletek firtatásának, csak a gondolkodást tökéletesen félretévő, zsigeri szinten történő sírásnak. Erre lehetett ráépíteni aztán az egész showbusiness-be forduló és egészen elképesztő területeken is jól kamatoztatható, ’egyedül üdvözítő’ narratívát, amelyet világszerte igyekeztek egyeduralkodóvá is tenni (Vietnámba pl. még a 2o1o-es évek körül is a Sorstalanság című filmet hozták ki imázsépítésre). A hétköznapi beszédtől kezdve a politikain keresztül egészen a kritikaírásig mindenhol megvoltak ennek a narratívának a nyertesei és elkötelezett hívei.   

Ennek a  beszédmódnak alapigazsága az a hazugság, hogy a világ ’jókra’ és ’rosszakra’ van felosztva. És ennek a hazugságnak a cinikus újra- és újrarögzítésében osztozik Radnóti Sándor, Litván György, a Kulcsár-Szabó Ernő-tanítvány és gyakorlatilag mindazok a megmondóemberek, aki tehetettek volna arról is, hogy a Sorstalanság idejében elfoglalhassa méltó helyét a magyar irodalomban. Elsősorban ők tehetnek arról is, hogy a regény a Nobel-díj odaítélése után sem foglalhatta el ezt a pozíciót a magyar közgondolkodásban. A politikai érdekek kedvezményezettjeiként ezek az emberek is tehetnek arról, hogy Auschwitzról nem lehetett józan ésszel, normálisan gondolkodni ebben az országban, csakis ’helyesen’, a fent említett módon vagy pedig éppen ellenkezőleg – szófogadni nem akarók mindig akadnak -, mert a dogmák nem meglepő módon a bábák szerepét játszották a neonácik és egyéb idióták megszületésénél, akikkel akár még az egyetemeken is találkozhatunk. Az alternatív – nem neonáci vagy egyéb homofób -, átfogóbb magyarázatot adó holokausztértelmezések így lettek egyrészt agyonhallgatva, másrészt ezek iskolázatlanabb változatai leantiszemitázva. A közelmúltból származó, szofisztikáltabb terminus pedig a holokausztot „relativizáló”, káros eszmék terjesztőiről beszél.

A svéd akadémia figyelme

Lehet esztétikai, nyelvi jelentőségében vizsgálni a regényt, de lényege mégiscsak létfilozófiai alapállásában rejlik (nyilván a kettő nem független egymástól), így érthetőbb az „idegenek”, vagyis a svéd akadémia figyelme, akik aligha élvezhették a magyar nyelven közvetített esztétikai minőséget, s egyben magyarázza azt is, hogy ’miért nem inkább Esterházy kapott Nobel-díjat’.

A svéd akadémia a zsidó-keresztény közös kultúra felé tett figyelemreméltó gesztust, s így a regény eszmeisége mellé állva, azt támogatva ajánlotta fel Magyarországnak is a megszokott panelek, a showbusiness mechanizmusa szerint működő holokausztkép félre tételét, hogy onnan a felelős tudat szintjére hozza ki az Auscwhitzről történő beszélgetéseket.

A Sorstalanság egy bátor, a maga idejében úttörő regény, egy elfogulatlanul gondolkodni igyekvő, érdekek nélküli – a regényírás idején még sehova be nem épült fiatalember nagyszerű tette. Földény F. László gyakorlatilag minden fontosat elmond róla sokszor említett, kulcsfontosságú „A lágerekről - kettős perspektívában” c. esszéjében.

A regény főszereplője nemigen ítélkezik, nemigen használja a „jó-rossz” kategóriát, hanem még egy szörnyűséges létállapotban is megtartja a hétköznapi világ tapasztalatait, miszerint mindenkiben vannak jó és rossz tulajdonságok egyaránt. A regény így nem beépíthető Semprun: A nagy utazás c. híres regényével is jellemezhető holokausztsémák rendszerébe – ide tartozik a „Schindler listája” is – nem megfelelő alapanyag a tán hallgatólagosan is alakult-alakított holokauszt-tabu fenntartásához, és nem termeli meg azokat az előnyöket, amikről nem szívesen beszélnek a „kenetteljes humanizmusban”. A ’hagyományos’, moralizáló holokauszt feldolgozások ugyanis többnyire jó bevételt és hírnevet hoztak a körülöttük szorgoskodóknak, nem csoda, hogy néhány ilyen munkáról utólag kiderült, hogy írójuk közönséges hullarablást követett el, mert sikerrel publikált lágertörténetük csupán fikció volt, szerzőik szenvedő alanyként ott – szerencséjükre – soha sem jártak. Bizony beszélni kell arról, hogy a holokauszt kapcsán egy olyan fogyasztói szisztéma alakult ki hathatós segítséggel, mint ahogy pl. később a Star Wars univerzumot megkonstruálták. Csakhogy amíg ez az utóbbinál rendben van, addig az az előző kapcsán ez az irányított konstruáltság nem lehet rendben. Mellékhatásként azért sem, mert a Tie-vadászoknak és a Halál Csillagnak is kialakult a maga rajongótábora, márpedig rájuk nemigen van miért haragudnunk.

A 21. század elejére a kilencvenvalahányéves aggastyánok üldözésével már igencsak morbid jelleget öltő nácivadász központ, a MÁV jogelődjét csak néhány éve beperelő kanadai magyar zsidók, az egyéb, újabb keletű kárpótlási akciók, stb. még mindig azt mutatják, hogy a megkonstruált narratíva, mely szerint a világtörténelemben elkövetett legnagyobb gaztett a zsidók kiirtására tett náci kísérlet volt, még erősen tartani igyekszik magát. Ebben a játszmában nagyon sokan voltak, vannak benne - ahogy Ács Margit írja, az egész nyugati világ.

 Van itt két röviden említendő film is, az egyik a híres ’Tarantino-merénylet’, az „Inglourious Basterds”, amely egy hangsúlyozottan fiktív sztori keretében fordítja egy kiemelkedő műveltségű náci tiszt javára a tiszti becsületszó értelmét. Tarantino nem akart túl sokat markolni, de legalább a sematikusnál jóval erősebben ábrázolt náci tiszt kontra suttyó zsidó kommandós csapat szépen elhelyezett fricska volt a nyugati filmipar náci témájú termékei között. Ugyancsak remek tabutörő, ráadásul német film volt „A bukás”, amely a Führer utolsó napjait, emberi rezdüléseit és személyes összeomlását – vagy tragédiáját - portréközelségben mutatta be.  

Nem lehet említés nélkül hagyni a Koltai Lajos-féle „Sorstalanság” c. filmet sem. Ennek sajnos köze sincs a Kertész-regény elfogulatlan nézőpontjához, ehelyett visszaírja magát a bizonságos klisék közé. A nem túl jól sikerült film csak egy újabb marketing elem a holokauszttal ájtatosan üzérkedő showbusinessben. Ez alól még akkor se lehet fölmenteni a rendezőt, ha ő az egész mutatványt ’komolyan’ gondolta. Már 2oo5-ben olvashattunk ilyen kritikát a filmről (igaz, név nélkül) a habostorta.hu oldalon:

„Mégsem az apró hibák miatt csalódás a film, hanem mert ezerszer használt holokauszt-klisékbõl építkezik, és a vasárnap délutáni családi bûnbánatra és csoportos elmerengésre használatos érzelgõs-haláltáboros filmekhez hasonlóan arra hajt, hogy fokozott könnytermelésre bírja a nézõket.”

Vagyis gondolkodtatás helyett Koltai is inkább manipulálná nézőit, a tudat helyett az érzelmeket próbálva megszólítani. Földényi szerint ugyan a „Schindler listája” legfeljebb jó közepes film lett és giccses is, de végigszenvedve Koltait be kell lássuk, hogy Spielberg még a narratíva fénykorában forgatott sokkal leleményesebb mozit, Koltai idejére a témában már jócskán kikönnyeztetett közönség csak üveges szemekkel és fáradt unalommal bámulja a vásznat, miközben nem feltüzelt érzelmeitől hajtva, hanem ’jólneveltségből’ tudja, hogy mit is illik a film megtekintése után mondani. Amikor már a nyugati filmiparban sem. Koltaiék rosszul ítélték meg a narratíva akkori ’globális’ helyzetét , ha ki merték küldeni a terméket nemzetközi megmérettetésre.

Jobboldali értetlenség és feloldása

Ha az ún. „jobboldal” reakcióit nézzük Kertésszel és regényével kapcsolatban, akkor többek közt az alábbiakkal találkozhatunk:

-          Kertész Imre nem szereti Magyarországot

-          Kertész Imre kellemetlen közszereplő, csúnyákat beszél rólunk

-          Miért egy holokauszt-téma kapott Nobel-díjat?

-          A Sorstalanság egy unalmas, száraz vacak

Az inproduktív leantiszemitázás helyett kellene valamit kezdeni a fenti kijelentés sémákkal. Sőt, ahogy korábban említettem, meg is lehett volna előzni ezek jó részét, ha a döntéshozó írástudók közül legalább néhányan fölvállalták volna a regényt – annak elfogadható olvasatait terjesztve.

A gondolkodó emberrel az a baj, hogy nehéz belőle jó fogyasztót csinálni. A gondolkodtató, sőt: „személyisgformáló” (Spiró) regénnyel meg az, hogy bajosan lehet azt egy bólogató fogyasztói tábort toborzó marketingügylet eszközeként felhasználni. Mert az sokkal inkább szinte maga az egzisztencia, s nem pedig manipulálásra használható eszköz. Vári György mondja találóan:

„..(Kertész) a traumával akart valamit kezdeni, és ebből a szempontból a regény esztétikai kvalitásai érdektelenek. Nem kell elhinni, hogy nem foglalkoztatta volna, de alapvetően egzisztenciális kérdés volt számára. Azon vette észre magát, amikor kiadták a Sorstalanságot, hogy lett egy másik értelemben vett egzisztenciája. Regényeket kell termelnie, hiszen regényíró lett, az egzisztenciális élmény kidolgozása tette íróvá, innentől regényeket ír.”

A regény jelentőségét az elbeszélő fiú, Köves Gyuri nézőpontjára koncentrálva érthetjük meg: a holokauszt nagymennyiségű irodalmában nem valószínű, hogy találunk még egy ilyen elfogulatlanul szemlélődő elbeszélőt, aki saját szenvedéseit is mintegy külső megfigyelőként érzékeli, mint egy webkamera. Földényi szerint a fiú képes a bogarak szemével nézni a vele és a körülötte folyó eseményeket. Földényi többször idéz egy kulcsjelenet a regényből, amikor a kisfiú megérkezik a lágerbe, és ott egy német katonaorvos fogadja őket. Az általános zűrzavarban annak mintegy gátat vetve az orvos jobbra illetve balra sorolja az embereket: az alkalmasabbja dolgozni megy, akit betegesnek, gyengnek ítél meg, azokat azonnal halálba küldi (ezt a lágerbe érkező szereplők nem tudják):

"Az orvoshoz is mindjárt bizalmat éreztem, mivel igen jó megjelenése s rokonszenves, hosszas, borotvált arca volt, inkább keskeny ajkakkal, kék vagy szürke, mindenesetre világos, jóságos tekintetű szemmel."

Nem valószínű, hogy ilyesmivel a könnyzacskót nyitogató érzelmeket lehetne manipulálni. Ez a leírás ellentmond annak, amit elbeszélésekből, filmélményekből tapasztalhattunk, ugyanakkor miért ne lehetne elképzelhető egy bizonyos lélekállapotban? 

A továbbiakban kiderül, hogy nemcsak az orvos, de a német katonák is megnyugtatóan hatottak rá, mert a rendet és az az ápoltságot jelenítették meg a számára szemben az összeterelt emberek zűrzavaros, kétségbeesetten kiáltozó, zilált látványához képest. Akik a holokauszt körül történteket csupán elrettentésre és az ösztönök feltétlen irányítására akarták felhasználni, hogy „a jó érdekeket szolgálják’, azok valószínűleg felháborodtak Kertész Imre regényének ilyen sorai láttán.

A Sorstalanság elbeszélője úgy beszél, ahogy nem illik. A regény a ’tabu-állapot’ derekán született az 197o-es években. No igen, de ki rendelte el ezt a tabusítást? Természetesen senki: a II. vh. után nyilvánosan megszégyenített németség megszólalni sem merő tömegei és a szörnyűségekből hamis erényt kovácsoló írástudók (műalkotások serege és persze a hivatalos politikai beszéd) egymás partnereiként járultak hozzá egy megszülető holokauszt-narratívához, ahhoz, hogy arról ne lehessen világosan beszélni. A nyugat társadalmak együtt hozták létre azt a népmesei leegyszerűsítést, hogy az áldozatok mind bárányok, a németek és minden szövetségesük pedig a gonosz farkasok voltak. Ezért tapasztalhattuk azt, hogy ha filmes vagy olvasott emlékeinkbe visszalapozunk, a német katonáknak szinte sosincs arcuk, nincsen semmi emberi megjelenítve belőlük (ismét egy nüansznyi kivétel 197o körül pl. a Kelly hősei c. amerikai film humorosan mutatja be, hogy egy német tank parancsnoka inkább pénzre és életben maradásra cseréli a náciságát.)

A fiatal Kertész fiatal elbeszélője, Köves Gyuri teljesen szenvedélymentesen számol be elhurcolásáról és a táborban eltöltött kegyetlen időkről: világosan beszél, mértéket tartva, az ábrázolásmód majdhogynem mellőzi a megszokott költői képek eszköztárát: nyoma sincs a manipuláció szándékának. Nem törekszik a sokat emlegetett könnyzacskó csapolásra. A mainstream holokauszt narratíva ezzel szemben szentségbe merevíti, egyolvasatúvá teszi az eseményeket, melynek óriási védernyője alatt sokan feljogosítva érezték magukat arra, hogy minden óvatos vagy ártalmatlan kritikai megjegyzést is élesen elutasíthassanak vagy akár leantiszemitázhassanak. Hányan merték egy ilyen európai közegben nyilvánosan kritizálni pl. a „Schindler listája” c. film hatásvadászatát és giccsességét? Földényin kívül nem sokan. Egy jellemző magánsztori, hogy amikor a film ilyen bírálata egy otthoni beszélgetésen szóba került, akkor Vicsek Ferenc egyébként igen derék újságíró édesanyja, Somlyó Zsuzsa azonnal elvesztette a türelmét (redőny le), és érzelmektől feldúlva hajtogatta, hogy „te nem érted azt a filmet! Neked ahhoz nincs jogod! Stb.”. Pedig megfordítva: abban a moziban az ő igazsága is benne volt, nemcsak a Földényié.   

“Az arcuk se volt épp igen bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előremeredő orrok, beesett, apró, ravasz fényű szemek. Csakugyan, zsidóknak látszottak, minden tekintetben. Gyanúsnak, és egészükben idegenszerűeknek találtam őket.”

Az az ún. ’jobboldali érzelmű’ elégedetlenkedő, aki az ilyen sorok láttán sem kezd el gondolkodni – a hivatásos, véleményformáló kritikusok persze nem adtak segítséget -, az persze sem nem jobboldali, sem nem baloldali: leginkább írástudatlan tagja a társadalomnak. Az nem jut el odáig, hogy olvassa és felfogja, mit érthet az alatt Köves Gyuri, amikor a koncentrációs tábor „boldogságáról” beszél. A véleményformáló-döntéshozó korabeli, sőt, a Nobel-díjig hallgató kritikus pedig nem jobb nála, mert vagy ijedten vagy cinikusan hallgatott arról a „felháborító”, egyéni igazságról, hogy egyébként annál a képmutató társadalomnál, aminek építésében ez a kritikus is hatékonyan részt vesz a háború után, még egy koncentrációs táborban is adódhatnak őszintébb és boldogabb pillanatok.

Az a társadalmi szereplő segítség nélkül nem fogja megérteni, hogy amikor az idősebb Kertész Imre azt mondja, hogy ő nem szereti Magyarországot, akkor valójában azokról a konkrét emberekről beszél, akik annakidején a regényét agyonhallgatták, akik nem adtak neki a Lukács által is részben felügyelt értelmiségi körökben méltó munkát (már a Sorstalanság megírása előtt sem), akik gyakorlatilag jogfolytonosan ülnek különféle bölcsészettudományos székeikben a mai Magyarországon is, akik egyébként továbbra is cinikusan antiszemitáznak le minden fiatal-Kertész-féle holokauszt nézőpontot.

Az is tény, hogy az idős Kertész Imre magatartása megváltozott, Vári György szerint egzisztenciája lett azáltal, hogy megírta azt a könyvet. Esetleg nemkívánatos egzisztenciája. Utána már ’csak’ regényeket írt. Ebbe a koncepcióba illik az a hipotézis, hogy a Sorstalanság publikálása után jelentős nyomás nehezedett rá a döntéshozó helyzetben lévő hazai zsidó értelmiség részéről. Likvidálni, koncepciós perbe fogni akkor már nem lehetett, tehát negligálták, elfordultak tőle. Hozzá méltó munkát ugye nem kapott, egyszerűen elfogyott körülötte a levegő. Kertész Imre Németországba menekülése és ottani munkássága, a magyarságra vonatkozó meglepő kirohanásai, a Sorstalanság c. film kritikátlan és lelkes támogatása innen nézve a bocsánatért esedező, felnőtté ért, hajdani zsidó kisfiú élettörténete.     

[1] Ritka kivételek közé tartozik Kappanyos András (és valószínűleg Spiró György is), aki pécsi szemináriumain a ’9o-es években már tárgyalta a művet.